10 évvel ezelőtt szembesültem először azzal a gondolattal, mi történik majd, ha az ember nyugdíjas, idős lesz, mit fog akkor tenni, mihez fog kezdeni. Elkezdtem figyelni nyugdíjas ismerőseimet, és észrevettem, hogy olyan tevékenységekkel veszik magukat körül, amelyek látszólag nagyon fontosak, mert értékesek akarnak látszani mások szemében. Céljaikért körömszakadtukig küzdenek, mert ha nem sikerül, haszontalannak érzik magukat.
Majd abba az állapotba kerülnek, amikor már nehezükre esik a mozgás, esetleg másokra szorulnak, és napjaik úgy telnek, hogy a fotelből az ágyba és az ágyból a fotelba ülnek és csak a tévénézés marad, jön a leépülés, demencia. Majd eljön az idő, amikor menni kell és azt érzik, nincsenek felkészülve a végső útra …
Úgy gondolom, hogy ezt az életszakaszt nagyon jól fel lehetne használni önfejlesztésre, meditációra, önmegismerésre, tanulásra, amivel elkerülhető lenne a leépülés, a demencia és a velejáró nehézségek.
Természetesen, aki hosszútávra „fektet be” az már gyerekként, fiatalon vagy középkorúan elkezdi az önfejlesztést.
Ebben szeretnék mindenkinek segíteni, aki szeretné elkerülni a kiszolgáltatottságot, az öregkori félelmet, az időskori betegségeket, a leépülést személyre szóló segítséggel, oktatással, csoportos foglalkozás keretében, mellyel emberi kapcsolatai is bővülnének.
Szerencsére sok idős tanítványom van, aki rendszeresen foglakozik meditációval, önfejlesztéssel, és nagyon jó erőben, szellemi frissességben élik az életüket. Ezek a tapasztalatok és azok a továbbfejlesztett gyakorlatok adják azt a lehetőséget, hogy ezt a programot útjára indítsam.
A saját édesanyám utolsó éveiben tapasztaltam nála a leépülést, ha határozottabb vagyok a tekintetben, hogy komolyabban vegye a gyakorlást, ez elkerülhető lett volna. Ezért gondolom, hogy nekünk, „nagy” gyerekeknek, akiknek idősödő szülei vannak, nagy a felelősségünk erre az útra terelni őket.
Várok mindenkit sok szeretettel!